Könyvek a jövőről: Az utcádban is lehetsz hős
Mark Millar and Rafa Albuquerque: The Mystery of Huck. Image Comics, 2016
A képregényfilmek debilizálják a 21. század fiatal felnőttjeit, mert a szuperhősök világával szemben a valóság unalmasnak, a bolygó megmentéséhez képest a mindennapi életfeladatok, a helybeni cselekvés pitiánernek tűnik. Miért ne maradhatott volna Superman élete végéig Smallvilleben? Miért ne lehetne Clark Kent kisvárosi benzinkutasként is a jövő ikonja?
Alan Moore, a Watchmen megalkotója, ikonikus Batman-sztorik szerzője és a képregény-történelem talán legelismertebb művésze pár éve visszhangos interjút adott. A politikai korrektség nevében (karaktereinek állítólagos rasszizmusára és szexizmusára hivatkozva) visszavonulásra kényszerített író, akinek nevét sokan mégis John le Carré és Stephen King társaságában emlegetik, közölte: a mai képregényhősök népszerűsége kulturális katasztrófát jelent a 21. század társadalmára nézve. Moore szerint a Marvel és a DC Comics látványos hatalomátvétele a filmiparban arról tanúskodik, hogy a 20. század derekán még gyermekeknek szóló, többé-kevésbé ártalmatlan képregény-műfaj mára kifejezetten a fiatal felnőttekből él, akiket immunissá tesz a valóságra. A szuperhősökhöz és határtalan képességeikhez mérve a mindennapi életfeladatok elhanyagolhatónak, a helybeni cselekvés pitiánernek tűnhet. A polgári emberideál meg a semmibe vész.
Huck Taylor, a kisvárosi benzinkutas, Mark Millar skót képregényíró és brazil rajzolótársa, Rafa Albuquerque agyszüleménye ezzel a dekadenciával szemben állít alternatívát. Kísérletükben nagyszerű kreatív teljesítmény és szenvedélyes lokalizmus lakozik — miközben az ötlet pofonegyszerű. Mi történt volna, ha Clark Kent soha sem hagyja el Smallville-t, s kivételessége dacára se nagyvárosi sztárújságíró, se rivaldafényben úszó Superman nem válik belőle? Ha megmarad kisvárosi szomszédnak, aki lehetőségeivel élve mindenekelőtt közvetlen környezetének segít? Szakítva minden műfaji sztereotípiával, egy pontosan ilyen személyiségről szól a rejtélyes Huck története — akit Millar létező figuráról, egy családsegítő központ egyébként diszlexiás önkénteséről mintázott.
A Maine állam partvidékén fekvő aprócska városban mindenki, azon kívül senki sem ismeri főhősünk nevét. Gúnyája nem színes palást és izompóló, csak egy szürkéskék overall. Ereje titkos és emberfeletti: képes felemelni egy árokba borult kamiont, felkutatni az eltűnt özvegyet, vagy éppen száz kilométer per órás sprintjével pillanatok alatt odaérni a postai túszejtőhöz. Számára nem a világrengető jótétemények okoznak megelégedést, ahogyan cinizmusról sem hallott. Huck (aki fizikai adottságai mellett az átlagosnál kicsit lassabb észjárású) abban leli örömét, ha minden nap véghez vihet egy miniatűr hőstettet — egy véletlenszerűnek ható kedvességet a társai felé. Nem csak rendkívüli helyzetben, de a legegyszerűbb dolgokban is lehet rá számítani: tüzifát aprít, bevásárol a szomszédnak vagy lehozza a macskát a fáról. Szigorúan felhajtás nélkül él: látványosabb cselekedetei után következetesen kéri az érintetteket, hogy szerepéről másoknak ne beszéljenek. Tisztában van vele: bármiféle hírnév csak bizonytalanságot hozna, hogy ki is körülötte a tiszta szándékú, őszinte barát.
Huck nem ismer politikai agendát, sem semmilyen népszerű ideológiát: nem valaminek a nevében vagy lobogója alatt teszi amit tesz. Kizárólag azért, mert az a helyes. Régivágású szuperhős a posztmodern világban — egy Amerika Kapitányba öltött Forrest Gump. Magyarországon is a Marvel-filmek állnak a nézettségi listák élén. Pedig nálunk is élnek Huckok — miért ne építhetnénk rájuk a 21. századi magyar képregényt?
