Könyvek a jövőről: A rendszer, ami okosabb nálunk

Rob Dunn: The Natural History of the Future. What the Laws of Biology Tell Us About the Destiny of the Human Species. Basic Books, 2021

A földi élet sokkal ellenállóbb, mint azt a Homo sapiens mindenhatóságáról fantáziáló politikusok, technológusok és zöldszervezetek gondolnák. Nem az a veszély, hogy eltűnik, hanem hogy sivárabb és unalmasabb lesz. “A bolygónak mindegy, hogy emberek, oroszlánok vagy csótányok lakják” — ha meg akarjuk őrizni az élet ma ismert minőségét, a kulcs a biológiai sokféleség védelmezése.

Robert Dunn biológus, az Észak-Karolinai Állami Egyetem professzora. Pályája jelentős részében a közép-amerikai esőerdők regenerálódását tanulmányozta, azok csaknem teljes kiirtását és mezőgazdasági hasznosítását követően. Arra volt kíváncsi, hogy mennyi időbe telik a biológiai sokféleség visszatérése a kizsigerelt földterületekre. Ekkor tűnt fel neki, hogy sokéves munkálkodása után is “kevesebbet tud az esőerdőkről, mint egy nyolcéves amazóniai kisgyerek”.

A jövő ökológiáját bemutató szép és izgalmas könyvében, Dunn az egész bolygóra kiterjeszti a természet ellenálló képességéről folytatott kutatásait. Meggyőződése, hogy ez utóbbit jelentősen alábecsüljük: a nyers természeti erők és az organikusan fejlődő élet sokkal teherbíróbb, mint azt az emberiség mindenhatóságáról fantáziáló politikusok, technológusok, vagy éppen az ismert zöldszervezetek állítják.

Sőt, ahogy a Homo sapiens “egyre inkább visszavonul a fertőtlenített terekbe”, a “sterilitás bunkereibe”, annál inkább tapasztaljuk majd, hogy képtelenek vagyunk uralmunk alatt tartani a természetet –benne mikrobiális ellenfeleinkkel.

A Harvard Egyetem egyik kísérletében nemrég a halálos dózis sokezerszeresének (!) megfelelő antibiotikummal kezeltek egy baktériumot, ami nem csak túlélte a megpróbáltatást, de alig tíz nap alatt kifejlesztette rezisztanciáját. Ugyanez a képesség fedezhető fel a házi poloska vagy éppen a mezőgazdasági kártevők esetében is. Azt már csak magam teszem hozzá, hogy az USA kísérleti atomrobbantásainak helyszínét adó Bikini-atollon, a két Korea közötti demilitarizált zónában, vagy éppen Csernobil szűkebb környezetében ma nagyobb biológiai sokszínűséget mérnek, mint valaha. A földi élet “algoritmusa” olyan erős, hogy azt a természettudomány jelenlegi törvényeivel le sem tudjuk írni.

Mivel az élet szélsőségesen ellenálló, Dunn szerint nem az a veszély, hogy teljes egészében eltűnik a Földről. Hanem az, hogy sivárabb és unalmasabb lesz. “A bolygónak mindegy, hogy oroszlánok vagy csótányok lakják. Máris léteznek bogarak, amelyek csak gabonát fogyasztanak, szúnyogok, amelyek csak a londoni metróban élnek” –írja szerzőnk. A jövő kérdése tehát nem az élet léte, hanem a minősége.

A tudománytörténész George Dyson az evolúciót egyfajta számítási folyamatként írta le, amely olyan problémákat old meg, mint az úszás vagy a repülés. Ám az új problémák, amelyeket megoldásra adtunk neki, ésszerűtlenek. Így a természet által létrehozott új megoldások sem kívánatosak.

Kiemeljük a növényeket természetes környezetükből, hogy hatalmas monokultúrákba rendezhessük őket –majd meglepődünk, amikor a természet többi része összeesküszik a mesterséges erdeink ellen. Pánikba esünk, amikor a méhek nem engedelmeskednek az ipari mezőgazdaság szabályainak, és sorolhatnánk. Ha viszont a bajainknak a természet erőszakos leegyszerűsítése az oka, akkor a helyes stratégia egyetlen célkitűzésre vezethető vissza: a sokféleség visszaállítására. “Változtassuk meg a terményeket a földjeinken. Segítsünk az erdőiknek, hogy ellássák eredeti feladatukat és megszűrjék a vizet. Hagyjuk, hogy a mikrobák trilliónyi virága kivirágozzon!”

Dunn könyve attól különleges, mert ember és természet összefeszülését a legnagyobb hidegvérrel kezeli. Nem vizionál világvégét, mint a szélsőbaloldaliak –csak az általunk megszokott és kedvelt világét, a józan észre alapozott javaslatokkal annak védelmezésére.