Könyvek a jövőről: A jövő az archaikus gazdálkodásé
Vandana Shiva: Who Really Feeds the World? The Failures of Agribusiness and the Promise of Agroecology. Bloomsbury Publishing, 2016
A globális ellátási láncba szerveződő, iparosodott mezőgazdaság az élelmiszerárak elszabadulásához, a termőföld tönkretételéhez, régi és új betegségek elterjedéséhez vezet. A megoldást az agrárökológia jelenti –állítja a környezetvédelem indiai szupersztárja.
A világ élelmiszerellátása mély válságban van, és a hozzáértők szerint ez csupán a kezdet. Vandana Shiva ünnepelt indiai környezetvédő szerint a krízisnek rendszerszintű oka van, s a problémák mögött húzódó legfontosabb tényező a globalizált ipari mezőgazdaság. Who Really Feeds the World? (ki táplálja valójában a világot?) című könyvében arról ír, hogy nagyon is lehetséges egy olyan új élelmezési modell létrehozása, amely egyszerre tartja egészségesebben az embereket, erősíti a kistermelők szerepét, és ápolja a biológiai sokféleséget. Hogyan?
Shiva alapjaiban vitatja azt a hipotézist, hogy az emberiség jelenlegi lélekszáma mellett feltétlenül szükség van az ipari mezőgazdaságra. Kiinduló állítása, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a hagyományos kisgazdaságok hektáronként több élelmiszert termelnek, azaz hatékonyabbak, mint a nagy mezőgazdasági szereplők –s hogy jelenleg is a helyi termelők élelmezik a világ népességének 70 százalékát. Szerzőnk meggyőződése, hogy a 21. században választanunk kell a kizsákmányolásra épülő agráripar, és az emberléptékű agrárökológia gyakorlata között. “Ez élet-halál kérdés.”
A könyv magyar szemmel, a 2022-es, már-már bibliai léptékű aszály fényében nem is lehetne időszerűbb. Shiva példákkal és adatokkal illusztrálja, hogy egy ökológiai szemlélettel gondozott élő talaj szárazságtűrő képessége sokkal erősebb, mint egy kémia-intenzív, nagy mennyiségű vegyszer használatára épülő ipari termőterületé. A multinacionális agrárcégek függetlenül nagy hozamú fajtamagvakat vagy az éghajlatváltozásnak ellenállni képes, genetikailag módosított vetőmagokat ajánlanak, ám ezek minden korábbinál nagyobb mértékben igénylik a növényvédőszer-használatot. A trenddel több alapvető probléma is akad. Egyrészt a kártevőirtó vegyszerek –egyfajta mellékhatásként–tömegesen pusztítják el az ökoszisztéma fenntartása szempontjából nélkülközhetetlen beporzókat. Másrészt, a rengeteg kemikália új betegségekhez, és a régiek (például az elhízás, a cukorbetegség, és a peszticidek által okozott rákos megbetegedések) további térnyeréséhez vezet. Shiva indulattal ír a híres filantrópok, köztük Bill Gates megközelítéséről, akik az afrikai éhínségre is a génmódosított élelmiszerek tömegtermelésében látják a megoldást, a helyi közösségek önellátó képességének megteremtése helyett.
Ha ennyire egyértelműek az agrárökológia előnyei az agráriparral szemben, akkor miért nem tértünk át (vagy inkább vissza) már régen az előbbire? Shiva szerint azért, mert egy kistermelőkre épülő rendszer veszélyezteti a nagyvállalatok profitját, amelyek minden lobbierejüket mozgósítják, hogy a politikusok és a fogyasztók szemében ők lehessenek a “zöld forradalom” letéteményesei. Szerzőnk úgy látja, hogy a nemzeti kormányoknak a kistermelőket, a hosszú termelési lácok fenntartása helyett a lokális élelmiszertermelő hálózatokat kellene támogatniuk az agrárvállalatok helyett. Mezőgazdasági monokultúrák helyett a biológiai sokféleséget erősítő termelői kultúrára van szükség. Meg kell szüntetni a helyi monopóliumokat, és –legalábbis a mezőgazdaság területén–ki kellene lépni a multiérdekek mentén szerveződő szabadkereskedelmi egyezményekből.
Shiva könyve látszólag szakkérdésekről szól, ám legalább ennyire fontos a kötet kulturális üzenete. Ahogy ő fogalmaz, csak a földet generációk óta művelő családok hozhatnak “büszkeséget, beteljesülést és méltóságot” a gazdálkodásba.
